A sor nagyon hosszú. Emberek milliói sorakoznak egymás mögött, végeláthatatlanul. Mikor az elnyomók megjelentek, még be kellett kötni az emberek szemét, és befogni a fülüket hogy ne lássák, hallják mi is folyik itt. Régen ehhez még kemény erőfeszítés kellett, erőszak nélkül nem lehetett, az emberek ragaszkodtak az igazsághoz. Majd generációk, kik így nőttek fel, egyre kevésbé ellenkeztek. A hatalom úgy is erősebb. Majd lassan eljutottunk idáig: az embernek nevezett beprogramozott robotok nem is akarnak látni, vagy hallani. Nincs egy önálló gondolat, mert feleslegesnek nyilvánították a közemberek számára. Nincs család, nincs szórakozás, nincs művészet, mert ezek közül egyiknek sincs haszna. Kapják az utasítást, és vakon követik. Mindenki a sorban egyforma, mind fekete öltönyt visel, piros nyakkendővel, és hófehér inggel. Kifejezéstelen arccal néznek maguk elé, majd ha a sor előrébb megy, unottan lépnek egyet. Minden lépésnél porfelhő száll fel a megviselt betonról.
Mögöttük a sivatagban gyárak magasodnak. Betonkéményeik egymással versenyezve törnek az ég felé, és tejfehér füst folyik belőlük. A napot a sűrű füsttől van, hogy nem is látni. A mai nap nem ilyen: az embersor fölött égetően tűz a nagy korong. A messzebbi gyárak szinte egybeolvadnak a sivataggal, de az ablaksoron megcsillanó fény felfedi hollétüket. A gyárak sora is, mint az embereké, végeláthatatlan. Végig kíséri a tömeget szállító betonutat.
Szitkozódást sodor a szél. A horizonton feltűnik a hang gazdája is, aki az öltönyösökkel szemben sétál, és minél közelebb ér, annál hangosabban hallani ordító hangját. Hogy kiállt a sorból, vagy be se állt, nem tudni, de nem fogadja el azt, amit a többi ember már rég elfogadott. Most még szabadon ballag, de valószínűleg nem sokáig. Az elnyomók idővel észreveszik, és kegyetlenül kivégzik. Veszélyt jelent uralmukra.
Ő ember maradt. Gondolkodik. Lát és hall. Van még ember ebben a teljesen beidomított társadalomban, és látszik rajta, hogy nem fogja feladni a küzdelmet a szabadság, az értelem mellett.
Egyik kezével elhúzza szeme elől hosszú feketés haját, másikat hosszan kitarja a tömegnek, középső ujját mutatván. Arca erősen borostás, egyetlen ezköze a borotválkozásra katonai zsebkése a farzsebében. Sötét ruháit a szél által köpött homok koptatja, de felsőjén a (SIC) felirat mintha nem akarná megadni magát, még most is sértetlenül olvasható.
Kedvenc középső ujját még mindig tartja séta közben. Végtelen haraggal ordítja a sorban állók arcába, hogy „ébresztő!”. Majd két kézzel megfog egy öltönyöst, és rángatni kezdi. A kifejezéstelen arc meg sem rezdül, ugyanúgy néz a semmibe a szürke szempár. Kiabál vele, egyfolytában azt hajtogatja, „kelj fel!”. A gépember feje mintha megmozdulna, a lázadó az ébredő mozdulatra vérszemet kap. Még intenzívebben keltegeti az élve alvót, és magából kikelve ordít. Az öltönyös pislog egyet...
Közben a sor lépne előrébb, és nekiütköznek az ébredőnek. Visszalépnek, majd újra előre, egyre nagyobb lökdösődést kiváltva a sorban. A gépemberek tudják, lépniük kell, így lépnek is, akadályról az úton programozóik nem tudtak. A sor feltorlódik, a lázadó körül dőlni kezdenek az egyensúlyukat elvesztő előrelépők. Felnevet, de hangja elcsuklik, és rongybabaként esik össze ő is. homlokát ütötte át a mesterlövész lövedéke.
Egy markolóhoz hasonló jármű tűnik fel, ami a földre esett öltönyösöket nemes egyszerűséggel felmarkolja, és egy konténerbe dobja. Kicsivel ezután a fémdobozból velőtrázó ordítás hangzik, majd csend. Újra a száraz, síri csend.
Helyzetem veszélyessé vált, el kell hagynom szikla-rejtekem, van esély arra, hogy engem is észrevettek. Amint újra meg tudok állni, újabb tudósítást írok, hátha te, ki most naplómat olvasod, szabad, gondolkodó emberi lény leszel.
Sawyer
